Reggel a szokásos ébredezés/tejeskávé kortyolgatás közben elolvastam a mai horoszkópomat. Idézem:
“Igen, tudom, tele vagy kétellyel. Tele vagy félelemmel. Tele vagy megfelelési vággyal, és talán kisebbségi komplexussal is. Ezek pedig igencsak nehezítik, hogy boldog párkapcsolatban élj. A szerda alkalmas arra, hogy elkezd elengedni ezeket az érzéseket, elkezd elengedni a félelmeidet, és megérkezz abba a lelki békébe, ahol pontosan látod: mennyi sok saját értéked van.”
Akarva akaratlanul elgondolkodom ilyenkor, hogy a sors valóban üzenni akar nekem ezekkel a mondatokkal és tényleg dolgoznak a kis angyalaim akik terelgetik az életem, vagy csak én képzelek valótlan dolgokat a sorok közé és görcsölök feleslegesen dolgokon. Talán igaz ez is, az is. Valóban van bennem félelem, kiben nincs? Sokan félnek állatoktól, természeti dolgoktól, stb., nos, én talán a görcsösségtől félek.
Amikor nincs párkapcsolatom egy idő után elengedem magam és képes vagyok a befelé figyelésre. Mit szeretnék?, Mi a jó nekem?, Mikor érzem jól magam?. Majd amikor betoppan az életembe valaki, akiről úgy gondolom, talán komollyá is válhat a dolog és igen, vele még sikerülhet is, elkezdek görcsölni. Annyiszor megfogadom magamnak, hogy igyekszem ezt kordában tartani, de ez sajnos nem mindig sikerül. Hiszen, hogyha egymásnak vagyunk megírva abban a bizonyos “nagy könyvben”, akkor a dolog úgyis működni fog.
Miért van az, hogy amikor arra kellene koncentrálni és energiát szentelni, hogy 100%-ban elengedjük és átadjuk magunkat egy új érzésnek/kapcsolatnak, hirtelen átváltunk egy kissé aggódó, görcsös személlyé? Ennyire képes eluralkodni rajtunk a félelem: Mi van, ha nem jön össze? A legrosszabb az egészben talán az, hogy e miatt az érzés miatt képtelenek vagyunk önmagunkat adni. Pedig egy igazán jó kapcsolat egyik alapja, hogy teljesen önmagunk legyünk és ne kelljen azon kapni magunkat, hogy pózolunk, álarcot viselünk….szerepet játszunk.
Hiszen mindannyian arra vágyunk, hogy egyszer nekünk is csakúgy, ahogyan Bridget Jones-nak is kimondja valaki:
“Szeretlek úgy, ahogy vagy!”
Megnyugtató szavak, de vajon tényleg ennyi kell az elengedéshez? Tudjuk jól, hogy a szó elszáll, az írás és a tettek megmaradnak. Mondani bárki tud bármit, de ha képesek vagyunk bebizonyítani a másiknak, mellettünk valóban megnyugodhat, akkor szavakra talán már nincs is szükség. 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: