Tanulom a türelmet

Biztos Veletek is előfordult már, hogy egy baráti összejövetelen, randin, állásinterjún vagy egy régi ismerőssel való találkozás alkalmával feltették a kérdést: Mit csinálsz szabadidődben/Mi a hobbid? Mint mindenki más, én is elmondom ilyenkor amit a nagy többség: sportolok, olvasok, igyekszem minél több időt a szüleimmel tölteni (erre most anyukám biztosan köhhintene kicsit, jelezvén, hogy azért ez történhetne gyakrabban is, de mentségemre szolgáljon, úgy kezdtem az előző mondatot, hogy IGYEKSZEM), szeretek moziba- színházba járni, blogot írok…….valahogy mégsem teljes így a lista. A lényeg kimaradt, mostanában ugyanis tanulom a türelmet.

Mit is jelent ez? Nos, az élet úgy hozta, hogy szingli lettem…ismét. Aki olvasta az előző blogbejegyzéseimet észrevehette, hogy kb. fél évnyi “kihagyásom” volt, ugyanis az előző öt hónapban párkapcsolatban éltem. Megismertem egy nagyon jó embert, aki figyelmes, udvarias, humoros, szorgalmas, családcentrikus….és még sorolhatnám a jó tulajdonságait, hiszen ő valóban egy igazán jó ember. Sok mindent átéltünk, sok helyen voltunk, programokat szerveztünk. Aztán észrevettük, hogy valami hiányzik….a szikra. De most nem is erről szeretnék írni, hiszen közös döntéssel úgy határoztunk vagyunk annyira fontosak egymásnak, hogy elengedjük a másikat, mert SZERELEM nélkül egy idő után úgyis elválnánk….de akkor nem ilyen szépen.

Felnőttem! Felnőttem? Sajnos hajlamos voltam arra, hogy akkor is benne maradtam egy párkapcsolatban, amikor először csak távolról, majd egyre közelebbről elkezdtem érezni azt a megfogalmazhatatlan érzést, hogy valami nem kerek. Nem hiszem, hogy egyedül lennék ezzel, hiszen véleményem szerint a legtöbb nő SAJNOS átveri saját magát…..hazudunk magunknak. Ezt azok, akik régebben élnek már valóban 100%-os, boldog párkapcsolatban nem mindig értik. Igen, vagyunk egy páran, akik inkább hazudunk magunknak/a külvilágnak, mert félünk kimondani, hogy: “NEM VAGYOK BOLDOG!”

Úgy érzem mostanra már meg tudom fogalmazni, hogy milyen társat szeretnék magam mellett tudni, akivel -hogyha az élet úgy hozza- leélném az életem. A gond már csak a türelemmel van. Nem összekeverendő a görcsösen akarással, amiről már korábban írtam. Valóban meg kell tanulnom türelmesnek lenni, hiszen elvileg minden okkal történik, tehát, hogyha majd eljön az ideje annak, hogy megismerjem a hercegem, akkor az úgy is lesz. De mikor? Igen, a szokásos kérdés, ami egyszer-egyszer elhagyja a számat egy-egy depisebb időszakomban. Hazudnék, hogyha azt állítanám, nem szoktam azon kapni magam, hogy türelemre kell inteni. Ez általában akkor van, amikor tegyük fel valaki elhív randizni, minden hiper-szuper (elvileg), aztán a következő napon már két percenként lesem a telefont, az e-maileket, hogy mikor keres, elképzelem, hogy milyenek lennénk együtt, mit szólnának hozzá a szüleim/barátaim…..néha elmegyek akár már az együttélés gondolatáig is (persze nem rögtön egy első randi után!!). De ez igaz akár egy állásinterjú után is, pl. hogyha váltani szeretnék. Milyen lenne ott a csapat, melyik ruhában mennék első nap, stb. IDEGESÍTŐ vagyok saját magam számára! Komolyan! Nem olyan embernek ismerem magam, akit a kudarcok túl sokáig rabul ejtenek. Ámde, amikor tegyük fel egy randevú után, amin mind a ketten jól érzitek magatokat a pasi másnap mégsem keres, valljuk be, a női hiúságunk igenis sérül egy kicsit. De miért?! Miért nem tudunk/tudok “továbblépni” és elkönyvelni az ilyen eseteket akár egy kellemesen eltöltött estének?

Amikor valaki türelmetlen velem szemben, nem megy elsőre valami, elkésem a buszt/metrót/villamost, vagy egyéb olyan dolog történik velem, ami mást esetleg türelmetlenné tenne, én akkor is nyugodt maradok…a legtöbb esetben. Most viszont valóban hűnek kell lennem a csillagjegyemhez. Megyek előre, sodródom TÜRELMESEN, mint a Halak….

És jelenleg úgyis érzem magam….egyik felem úszik az árral, a másik felem pedig picit ellenáll…..